Szigligeti találkozás 2013

Kovács Ágnes

Wahrheit und Dichtung

Szigliget 2013_nyara

- Ez (…) valóban szürreális!- mondtam egyik lábamról helyezve át a súlyt a másikra, kapkodva a talpamat a forróságban. Mert valóban az volt: valóság fölötti, amikor Esterházy Péter hangját hallottam a strandon.

- Há-há-há, ideértünk! - mondta kicsit hangosabban a kelleténél, valakinek. Nem közvetlenül mellettem állt - mondjuk úgy harminclépésnyire - de nekem elég volt, hogy meghalljam hason fekve, délután fél ötkor a szigligeti strandon. A hallgatóimtól kaptam néhányat a hangoskönyveiből, mert fumigáltam az efféle úri passziót, mondván csak kisvárosban vezetek, a regényeket pedig olvasni kell, arra valók, bennem minden könyv a saját hangján szól, bla-bla-bla… és kizárólag ezt a hangot akarom, amikor kinyitok egyet! Aztán ronggyá hallgattam a Harmonia Cælestis néhány felvett passzusát a híres felmenő lágy dallamaival, meg a kicsit náthás Egy nőt. Tévés vagyok, készítettem már interjút a Mesterrel, úgyhogy teljesen biztos voltam benne, hogy ő az. Tudtam, nem tévedek. És, persze nem voltam teljesen meglepve, mert néhány órával előbb már ideért a híre, hozta azt a hullámzó Balaton.

*

Zenész férjemmel tizenkét éve tervezzük, hogy bevesszük az Alkotóházat. Megnézzük, hol dolgozott Ottlik, Nemes Nagy, Zelk Zoltán, Karinthy Ferenc és mások. Miért olyan titokzatos a 17-es szoba fali freskója, és egyáltalán hogy is néz ki az a hely, amely idén éppen 60 éve működik Alkotóházként.[1] A volt Esterházy-kastélyt, amelynek története a 15. századig nyomozható vissza, és a 20. elején került gróf Esterházy Pál tulajdonába. 1952-ben Bölöni György (író, publicista) kezdeményezésére lett irodalmi alkotóház. A kert - az ismertető szerint tájképi (milyen más lenne?) - 1977 óta a Balaton-felvidéki Nemzeti Park részeként, fokozottan védett terület. Vigyázz, rajt! Holnap bemegyünk.

De ma még egy nap strand a kissé szeles júliusban, éjjel összetartás, barátok, báránypörkölt. Másnap lassú ébredés, rekkenő hőség, két kávé, gumimatrac, egy csomag színes vízibomba, jegestea és az Egyszerű történet…, ragasztócsíkokkal, jelölgetéshez. Preparálni. Árnyékban. A gyerek fürdik majd az apjával, vagy olvas, (még csak fejből, de szó szerint) én meg teszem a dolgom. Pontosan egy tucatszor hagytuk ki a programból, holnap bemegyünk tehát.

Az alacsony kapuszín, a vadszőlővel befutott terrakotta falak, a hűvös porta igazán kalandos hely. A lányom a lábamnál toporog, vízkék ruhájában strandolást sürget. Mi röhögünk a házirenden, amely szerint hiányos öltözékben ne mutatkozzunk, és bár ez a vendégekre vonatkozik, örülünk, hogy a gyerek egy ideje csak olyan ruhában hajlandó az utcára menni, ami „jön utána”. Hirtelen szombathelyi művészek köszönnek ránk: Stekovics Gáspár és S. Horváth Ildikó. Invitálnak a legújabb kiállításukra. Persze, emlékszem, tavaly a fotónaplóját is olvastam a Literán. Jók a portrék, dicsérgetem, és komolyan is gondolom, hogy eljövünk majd. Ildikótól egy angyalt ábrázoló rézkarcot kaptam egyszer ajándékba, széttárt szárnyaival, karácsony előtt. Lődörgünk délidőben, a lányom - éppen illik ide - szalagos kalapjában szalad át a tájképi parkon, amely tényleg leírhatatlan. Az ősfák között kis végtelen rétek, virágokkal. Lankák, dombok, ahogy kell. A Primaverát nem láttuk, de Pátzay Pál Törülköző nőjét igen, lugast és futórózsát is. Vízre vágyunk, a strand bejáratánál is kitűzték a szépiás meghívót, megerősít, ott kell lennünk.

*

A délutáni bodzaszörpömet szopogatom épp a büfében, amikor leül mellénk Háy János, merengve elmajszol egy főtt kukoricát. Hihetetlenül fiatalnak tűnik. A férjem szerint:

- Ahol egy élő író van, Fiam, lesz ott több is, meglátod! - Délben ő kérdezte meg a portán a hölgyeket:

- Vannak itt most éppen a házban írók?

Még jó, hogy az élőt nem tette hozzá. Élő írók. Így hívja a kortársakat, de a kedvence az élő költő. Pont Szigligeten bográcsoztunk egyszer, és a szokásos bemutatkozás után egy álmatag fiú azt mondta, hogy ő költő (és nem zenész). Mind röhögtek, hogy: „Jé, egy élő költő!” Mert ugye ez mára kihalt fajta. Nekem meg azt mondták, te vagy a bölcsész, ülj hát mellé! A hölgyek részletesen tájékoztatták az uramat az eseményekről, miszerint az írók (élők) ma délután érkeznek.

- Mondana pár nevet? – kérdezte.

- Esterházy Péter… - válaszolt a nő, de a levegővételbe vágva a férjem nem sürgette a felsorolást.

- Ne is folytassa, muszáj szólnom a feleségemnek!

Felesleges, a kiállításról diskuráltunk ugyan, de mindent hallottam. Stekoval és Ildikóval továbbra is a képekről beszélgetünk, pénteken megnyitó, most éppen kedd van, július 16.

- Gyertek már el, itt lesz a Péter is! – mondják.

- Ebben biztosak lehettek. Az asszony hetek óta olvassa az új könyvet, itt a dedikáció helye és ideje. – Erősíti meg az én Péterem. Nincs tehát apelláta. Július 19. este 7, megnyitó.

Strand, fekvőszék, felfújható delfin. Egy gyerekkel feltűnik Csaplár Vilmos is. Mellénk pakolnak. Nincs rám írva, az Edd meg a barátodat még nem olvastam, de úgy látom azt észrevette, mit épp igen. Az Egyszerű történet vessző száz oldal szerintem egyáltalán nem könnyű könyv. Pláne nem letehetetlen, és derűs. Egy friss és rövid ajánló[2] szerint a boldogságról szól. A boldogságról? Érdekes, fel sem tűnt. Csak mert a [második oldal] első szava az örülni, ráadásképpen hollandul? Én simán leteszem, és felveszem, éppen harmadik nekifutásra. Persze mindháromszor végig is olvastam rendesen. De a történetet is csak a jegyzeteimmel tudtam követni. Szépen felírtam, hogy van a Habsburg (III.) Lajos, aki gyűrűje gyémántjával csöndhintajának ablakába karcolja: Blij zijn. Lajos tehát a 17. század második felének egy hűvös napján (október 3.) titokban Nyáry Pálhoz indul Magyarországra. Két elhízott valagú titokzsandár Brnoig követi. A két spion Croy Ransmayr kezeihez írja erről jelentéseit. Megismerjük Schweidenfeldt Henriket, aki a Pázmándi Zsófia férje. Heinrich gróf és Nyáry egyébként rokonok. Testvérek, anyai ágon. (Keczei Klára).[3] Ez azonban elég későn derül ki. Nyáry Pál lelencházában nőtt fel a szakács-zseni Kara Zsigmond. A törökök megölték a családját… nehéz élete volt. Később sztambuli szakács, egy piláf-fenomén. Gedőcs várának (ura ti. Nyáry) hadvezére lábremegésig beleszeret a Karába. Igen - jól hallották - ő a Bárány Mihály. De Kara Zsigmond végül mégis Hasszán beglerbég (!) kaftánjának selymes szegélyét simogatja, mielőtt annak ölébe ejti a fejét. Zsófiának viszonya volt – mások mellett – a komornyik Gellért Jánossal, tőle született Gerendás Péter atya, aki nem tudja, hogy az asszony a mamája. Az olvasó viszont igen, ha követi a lábjegyzetet. Perény úrnőjéről egyébként Vincsy Lénárt fest portrét, és Genzwein László adja el neki a (kovaköves) pisztolyt, amivel végül – hiába gyónja meg tulajdon fiánál – nem is ő puffantja le sógorát, hanem Kara.[4] Mellékszálként megismerjük Szepi Ransmayrt, aki ijedten szereti a Szőke Margitot, de megtudhatjuk, hogy a Michelangelo tiszteletére adott fátumos vacsin, jegyezzük meg, egy szerecsen rabszolga fűszeres lehelete csiklandozza a nagy szobrász… nyakát. És mivel ezúttal még azt is Esterházy mondja meg mennyi az egy oldal, pontosabban mi az oldal, hááát megizzaszt rendesen ez a kardozós változat. De mit lehet tenni: En garde!

Furfangos ez a könyv nekem, mi több ravasz, az meg szinte már gyanús, hogy hogyan is lehetne az Édesapám jelölősor már megint a minden. Olvastam a Harmoniát: lehet. De most a szerző még csavarint egyet az amúgy is csavaros narráción. Asszonyanyám, lábjegyzet: Apám, szilvás gombóc, lábjegyzet: Apám. Asszonyanyám, lábjegyzet: Apámuram, Édesanyám, lábjegyzet: Édesapám, (209., Egyszerű történet…)[5] te pöcs, lábjegyzet: Barátom. (200.) Mit tegyünk, lábjegyzet: Mi az apám faszát csináljunk. (135.) Akar teázni velem? Megértem, ha nem, lábjegyzet: Takarodjék a repedt sarkú kurva jó édes grófi édesanyjába, vagy szétveretem a tökeit, és még le is nyeletem, mi a faszt képzel, maga szerencsétlen, azt hiszi, lopjuk itt a demokrácia drága idejét. (38.) Tavaly, lábjegyzet: Tizenhetedik század közepe (41.) Én, lábjegyzet: Nem én.- E. P. (többször) A jelentés bizony finoman szólva is viszonylagos. A történet persze köszönőviszonyban sincs az egyszerűvel. Eszembe jut az első Esterházy-olvasás, a Csokonai Lili: Tizenhét hattyúk volt. Tetszett a hátsó borítón a kép. Szemüveges férfi kockás ingben. Csak később láttam - évek múlva egy nagyobb kivágásban - hogy ezen a képen egy megrágicsált almát tart a kezében. A tudásét nyilván. Könyvek, ez a címe,[6] hófehér könnyű fénylő kötet. Egyszer - a megjelenés után épp tíz évvel - dedikáltattam egy jól sikerült interjú után. Most meg itt ez a „kardozós változat”. Itt és most. Éppen most olvasom, folyamatában, hát megmondom a szerzőnek, hogy szeretem a könyvet és mennyi dolgom van vele, egy tetőtől-talpig fürdőnadrágba öltözött igazi Esterházynak.

Most abba ne menjünk bele, írja az Ottlikról szóló egyik esszéjében, hogy: „Ki volna például melltartóban a legjobb”[7] jut egyből eszembe, ahogy slisszolok. De bekúszik a képbe Goethe papucsban,[8] a Bestseller előszavából: „Az interjú műfaja is homályos ügylet, kis színesek a nagy emberről.”[9] Hát ez aztán nem homályos, világos, mint a nap, mert nálam ugyan semmi. Se kamera, se diktafon, de még egy telefon sem. Most azért abba se menjünk bele, hogy lehet-e valaki (egy nő, és miben) jobb egy strandon a Bethlen Katánál… Látom, sétál a vízben, a parttal párhuzamosan, mintha azért szökdécselne csak az iszapban, hogy a haja ne ázzon el. Óvatosan, szemüvegben, nevetgélve. Talán megfogadta a Habsburg Lajos tanácsát: Blij zijn. Mégiscsak a gróf úré, (volt/lehetne/az is) amíg a szem ellát.[10] Pillanatok alatt a parton van, állva olvas egy lapot köré gyűlnek néhányan. Felbátorodom és odalépek hozzá. A gyerek kiabál a vízből:

- Anya, karúszó nélkül úszom! – erre mi mást válaszolhat egy épeszű anya:

- Látom, Szívem, dedikáltatok és jövök.

*

- Elnézést, de ez az egész itt a parton, valóban szürreális. – kezdem.

Nem bánja, szerencsére.

- Tudja, készítettem Önnel… interjút, írtam is már a könyveiről ezt-azt… - hebegek.

- Emlékszem. – Az sem baj, ha csak udvariasságból mondja.

- Most meg olvasom az új könyvét. – mondom, és előhúzom a némiképp megjegyzetelt kötetet.

- Gondolom, nem rajong az orvul támadó olvasókért.

- Dehogy! Ellenkezőleg, hízelgő, hogy pont a kollégák előtt dedikálhatok, most érkeztem.

- Képzelje, hasalok a napon, olvasom a könyvét, és a hangját hallom, örülök, tényleg. Mondhatok még valamit…?

- Persze. Hogy tetszik a könyv? Látom, sajátosan használja!

 - Igen, készülök egy konferenciára, ősszel lesz.

Kérdezi, hol lesz és mikor, miről írok majd. Még a munkacíméről is beszámolok, és arról, mi érdekel pillanatnyilag legjobban. A kritikákról beszélgetünk, hogy néhány kijött már, de volt jó és volt olyan is köztük, ami nem annyira. Meg a régiekről, ki mit írt, például a Termelési-regényről.  A Kenyeres például mit és hogyan. Mondtam, jé, érdekes, hogy őt említi, a professzorom. Tényleg? Klassz! De, mégis mit gondolok, mondjam még. Mondom: Nehéz. Gondolja? Tudom, és most olvasom harmadszor. Csodálkozik.

- Képzelje, először más címet gondoltam.

Mifélét? „Egyszerű változat?” Mert mintha volna erre utalás a könyvben.[11] Dehogy, pont azt gondoltam, hogy legyen „bonyolult változat”. Ez a kardozós csak később került képbe. Kérdezem, dolgozik –e már valamin, bármin, mi lesz a rövid mondatokkal. Nevet. Feltolja orrán a szemüveget, és azt mondja:

- Próbálkozom vele, lesz majd… - belevágok

- Más változat?

- Igen. – mondja - Pornó és horror változat.

Ezt persze nem veszem komolyan. Egyszer arról beszélgettünk a Semmi művészet kapcsán, kamerák előtt, hogy a fociról és a matematikáról többet már nem akar írni. Ettől fellélegeztem, mondván, bocs, de én még mindig nem értem a les-szabályt. Pontosabban, ha érteni vélem is, nem ismerem fel, ha les van, nem veszem észre mi a les, és mi nem az. És a matek tanszékre is elég sokat jártam át, amikor a Rubens…-könyvről írtam egy rövidebb tanulmányt. Az elméleti matematika sem az erősségem, és ebben a könyvben is van Fibonacci-számsor meg Csibofáni-sorozat és diszjunkt halmazok. Foci viszont… mintha tényleg nem volna. Lehet, hogy komolyan kéne vennem, amit mondott. Komolyan. Közben jön a gyerek, az ölembe kérezkedik, bemutatkozik, és elnyújtott m-mel mondja, hogy fázommm. Egy író előtt mégsem lehet rosszul ragozni az ikes igéket. Bemutatja a feleségét, én a férjemet. Elfogódott vagyok, ahogyan beírja a könyvembe, hogy…”a szigligeti strandon” július 16 ^dikan. Mondom, kár, hogy nem június 16. Igen, de hát minden nem jöhet össze.

• Ez a költészet és valóság, látja!

Ezen nevetgélünk. Elmesélem, hogy a férjem egész nap őt várta, ha már a híre előbb jött, jó, hogy beérte. Ő megmondta előre! És lám, hipp-hopp, itt van. De Esterházy szerint ebből, hogy ő tényleg megjelent, még nem lehet arra következtetni, hogy a férjek mindig igazat mondanak. Ezen már Gitta Asszony is nevet.

Hát ez jó, gondoltam, mi több, szuper! Így már más a gyerek fekvése, mintha könnyebben menne majd a munka. A Mester kézjegyével az első oldalon. Még volna mit kérdeznem igazán. Például, hogy mi lelhette Ottlikot a Petőfi, a légtornásszal. Mert az 1993-ban, posztumusz megjelent Buda 41. oldalán azt írja: „a kórházban majd megoperálta őt [Medvét] az öreg sebész: aki ért ahhoz, amit csinál. (Ilyen is van, kevés. A drótostót, a légtornász, Petőfi Sándor, a Zimka pék, meg a villanyszerelők és a Maróczy Géza.)”[12] Esterházy meg egy egész esszét szán Petőfinek, az 1988-ban megjelentetett A kitömött hattyúban. Na, vajon mi a címe? Neeem Zimka, a pék, hanem Petőfi, a légtornász. Ottliktól már úgysem kérdezhetem meg, vajon a Kosztolányitól jött-e az ingyen mozi.[13] Aztán így ment az majdnem minden nap: délután Esterházy le a partra, vízben szökdécselés, állva sajtó, ülve talán kisfröccs, ezt pontosan nem láttam. A lányom odavolt, hogy a vízben azt mondta neki, hogy ő egy helyes gyerek. A dolog úgy áll, hogy kéne egy Szigliget Könyv! Arcok, szépen megfotózva, jól megírt esszék és olyan beszélgetések, amelyekről Radnóti Sándor olyan jókat mondott a Stekovics-S. Horváth-kiállítás megnyitón. Szerinte a Szigligeti Alkotóházban „az alkotók panteonja a falon is valami olyan együttlétet sugall, ami már nincs, és mégis van – van megmaradt eszményeink világában, s van a valóságban is: nem másutt, mint a szigligeti terasz kötetlen, egyenrangú, a komolyat tréfával vegyítő, a bizalom és a megbecsülés atmoszféráját árasztó, kényszer nélküli, szabad beszélgetéseiben, amikre, mikor még tart, máris nosztalgiával gondolunk.” Arra, ami éppen történik, mert most múlik. Pontosan.